Franz ROSENZWEIG:

Új tanulás

A Szabad Zsidó Tanház megnyitó beszédének vázlata (1920)[1]

Igen Tisztelt Egybegyültek,

amikor a Zsidó Népfőiskola elmúlt téli és nyári szemesztereinek folytatásaként ma a Szabad Zsidó Tanház megnyitja kapuit, nem volna illő, ha mintegy vetekedni próbálván azzal a tiszteletreméltó férfiúval, aki ünnepi beszédével intézményünket a múlt télen megnyitotta, én is a zsidó tudományok széles körét átfogó témát választanék megnyitómhoz. Ne is várják ezt tőlem, a fiatalabbtól és ismeretlentől. Az én tisztem csak az lehet, hogy pár egyszerű szóban számot adjak Önöknek arról, milyen feladatokat állítottunk magunk elé, és milyen célok lebegnek a szemünk előtt.

–––

Tanulás –  csak kevesen lehetnek Önök között, akik már nem hallják, milyen sajátosan cseng ez a szó a zsidó nyelvben. Egy könyv, a könyv, amelyet nem hiába használunk évezredek óta még külsőre is változatlan formában (az egyetlen ókori könyv, amelyet ma is használnak tekercs formában), e könyv tartott minket életben. Tanulmányozása az egész nép ügye. Rangot ad és demokratizál egyszerre. (Jichusz – az előkelő származás hatalma –, amit megtör a Tóra ismerete.) Kitölti a zsidó élet kereteit, teljesen kitölti. Valóban minden benne van. Vannak „idegen könyvek” is, de azok tanulmányozása már az eltávolodás kezdetét jelenti. Igaz, néhány­szor sikerült az idegent is asszimilálni – például Arisztotelészt –, ám az utolsó évszázadokban mintha nem volna már elég erőnk hozzá. S ezen a ponton tör be az emancipáció.

Egycsapásra mérhetetlenül kitágítja a látóhatárt, s hamar, nagyon hamar az életforma határait is. A tanulás pedig nem tudja ugyanilyen gyorsan követni a tágulás mérhetetlenül gyors ira­mát. Nem a külső korlátok leomlása az új; mert igaz, hogy régebben a gettó volt a zsidó életének otthona, de a gettó nem zárta el, mozgott, tevékenykedett ő a gettó határain kívül is. Ám nyuga­lomra, otthonra, szelleme otthonára a gettó falai között talált. Nem az az újdonság, hogy ezentúl messzebbre eljuthatott, hiszen a középkori zsidó a középkori társadalomban nem volt különö­sebben helyhez kötve, inkább kifejezetten mozgékony elemnek számított. A gettó a középkor­ban (és az újkor első századai társadalomtörténeti vonatkozásban még a középkorhoz tartoznak) nem kivételes zsidó jelenség. Ez volt az általános, ahogy Keleten ma is az. Az újdonság az, hogy a vándor esténként immár nem tér vissza, a gettó kapui nem zárulnak be mögötte, s ő az éjszakát már nem tanulással tölti – és félretéve a hasonlatot: az az újdonság, hogy a vándor a zsidó világon kívül talál szellemi otthonokra.

–––

A régimódi tanulás csődöt mond a szellemek kivándorlásával szemben. Hiába – ma a statisztika álláspontjáról nézve azt mondhatjuk: hiába – próbálta az ortodoxia és a liberalizmus kitölteni a kitágult kereteket. Bármily nagyra szerették volna felfújni a törvényt – a belső életet még szabályozhatta és uralhatta, a szellemi élettel szemben már nem volt asszimiláló ereje. Az ajtófélfán még fogadhatta mezuza a belépőt, de a könyvespolcon legfeljebb egy zsidó saroknak maradt hely. S nem járt jobban a liberalizmus sem, amely nem a törvény közelharcra szabott fegyvereivel akarta kényszeríteni az életet, inkább az eszmék repülőrajaival próbálkozott. Itt sem történt másképp: a zsidóság szellemét, vagy amit annak tartottak, a legmesszebbmenőkig fel kellett higítani, hogy a szellemi élet egész terét – nem mondhatnánk, hogy kitölthesse, azt is alig, hogy határait kitűzhesse. Könnyen kéznél voltak a nagy szavak, amelyek persze valóban mind megvoltak a régi zsidóságban, de amelyeket az bölcs tartózkodással csak ritkán használt, mert a túl gyakori használat elkoptatja őket; túl könnyen folyamodtak nagy szavakhoz, mert az olyan szavakkal, mint „emberiség”, „idealizmus” stb., az egész világot vélték megragadni. Ám a világ ellenáll az ilyen felszínes kezelésnek. Egyéni elbánást követel. Ha valaki slágvortszerűen utal rá, hogy a szellemi élet valamely területe rokonságban áll egy zsidó fogalommal, ezzel még a legkevésbé sem asszimilálta e területet a zsidósághoz. Hiába idézi valaki a Tórának azt a mondatát, hogy „Egy jog legyen közöttetek!”, ezzel még korántsem judaizálta a demokrácia problémáit; a szocializmus problémáit sem judaizáltuk azáltal, hogy utalunk az ősi Izrael egyes szociális intézményeire vagy követelményeire. Ha mégis elhitetjük magunkkal, csak annál rosszabb ránk nézve. Nagy, teremtő szellemeink soha nem hagyták, hogy ilyesmi megkösse őket. Sajnos? Nem, szerencsére. Elhagytak minket. Szétrajzottak minden irányba. Megtalálták szellemi otthonukat, és szellemi otthont teremtettek másoknak. Csak hát a könyv, amely körül egykor összegyűltünk, e könyv most egyedül áll a világban. S még akik számára kedves köteles­ség szabályos időközönként visszatérni hozzá, e visszatérés még náluk is: épp csak vissza­fordulás, elfordulás az élettől, visszapillantás. Világuk zsidótlan marad, még akkor is, ha van zsidó világuk is. A régi forma, amely az életet a könyvvel összekötné, a tanulás – csődöt mond.

Valóban így volna? Nem, csak a régi forma mondott csődöt. Nem volnánk minden kérdé­sességünkkel és kopottságunkkal jel és csoda a népek között, nem volnánk az örök nép, ha nem a betegségünkből születne mindig a gyógyír. Most is így van. Ami halálos csapást látszott mérni a tanulásra, hogy az egykori tanulók kiléptek a Szfárim hizonim, az idegen tudomány mezejére, hogy az egykori tálmidé háhámimból a modern európai egyetemek magántanárai és professzorai lettek, éppen ez ad új erőt és új felhatalmazást nekünk. Új tanulás születik, nem: már meg is született.

Új tanulás, amelynek fordított az iránya. Nem a Tórából vezet az életbe, hanem az életből, a törvényről mit sem tudó, vagy vele mit sem törődő világból vissza a Tórába. Ez az idők jele.

Az idők jele, mert a kor emberének jele. Nincs ma köztünk olyan, aki el ne idegenedett volna, vagy legalább egy darab elidegenedést ne hordozna magában – még ha „Goethe” is ez az idegenség. Mi mindannyian, akik számára a zsidóság, a zsidóvoltunk ismét életünk középponti ténye lett „ s tudom, hogy itt nem csak a magam nevében beszélek „, mi mind tudjuk, hogy mindent fel kell ugyan áldoznunk zsidóvoltunknak, mégsem áldozhatunk fel semmit. Semmit nem szabad feladnunk, sem megtagadnunk, hanem mindent vissza kell vezetnünk abba, ami zsidó. A perifériáról a centrumba, kívülről belülre.

Új tanulás ez. Olyan tanulás, amelyre legjobban az képes, aki – a legtöbb idegent hozza magával. Tehát éppen nem a zsidó szakember. De semmiképp nem a zsidó szakember mint szakember, hanem ő is csak annyiban, amennyiben elidegenedett, amennyiben otthont kereső, amennyiben hazatérő.

Nem „kapcsolatokat” kell felmutatni a zsidó és a nem-zsidó között – ezt már eleget csinálták. Nem apologetikát kell folytatni. Hanem bejáratot kell találnunk életünk szívébe. És bízni benne, hogy ez a szív zsidó szív. Mert zsidók vagyunk.

Ez nagyon egyszerűen hangzik. És egyszerű is. Elég hozzá a tanárokat is, a diákokat is a legkülönbözőbb rétegekből verbúválni. Nézzék csak meg programfüzetünket! Találnak ott kémikust, orvost, történészt, művészt, politikust. Az itt tanítók kétharmadáról elmondható tehát, hogy húsz, harminc éve, az egyetlen évszázadban, amikor a zsidó tanulás szakemberek ügyévé lett, megtagadták volna tőlük a jogot[, hogy zsidó tanházban taníthassanak]. Ide zsidóként jöt­tek. Azért gyültek össze, hogy „tanuljanak”. Mert ebben a szóban a tanítás is benne van. Aki itt tanít – azt hiszem, minden itt tanító nevében mondhatom –, aki itt tanít, az tudja, hogy semmit nem adhat fel magából, amikor itt tanít. Aki gyűjt – s mi mind gyűjtünk –, annak ott kell fel­szednie az összegyűjtendőt, ahol találja. Sőt: önmagát is onnan kell összeszednie, ahol épp van. Ha másképp akarnánk csinálni, egy évszázad hibáját folytatnánk és e század kudarcát állandósí­tanánk: legfeljebb néhány, Talmudból vagy máshonnan vett „fénycsóvával” világítanánk meg az életet, egyébként meghagynánk ugyanolyan zsidótlannak, amilyen volt. De nem: mi úgy vesszük az életet, ahogyan találtuk. Saját életünket és a hallgatókét. S a perifériáról, ahol talál­tuk, fokozatosan (vagy hirtelen!) a centrumba visszük, mindig attól a biztosan bizonyíthatatlan bizalomtól vezettetve, hogy ez a centrum csak zsidó centrum lehet.

És a bizalom bizonyíthatatlan is marad. Mindig nagyobb a hordereje, mint a szónak, és to­vább visz annál, amit épp tennünk kell. Hiszen a perifériáról jövünk. A centrum egysége nem olyasmi, ami tisztán és világosan és kimondhatóan a miénk. Atyáinknak megadatott még. Nekünk már nem. Nekünk keresnünk kell az egységet és bíznunk kell benne, hogy meg is ta­láljuk. A perifériáról a centrum nem látszik egységnek, a középpont a kör minden pontjához más oldalával fordul. Kívülről sok út vezet belülre. De a belső ettől egy és egységes marad. Alapjában itt mindenkinek ugyanarról kellene beszélnie. S aki helyesen beszél, végülis valóban ugyanarról fog beszélni, amiről mindenki más is. Csak a kezdet, a kiindulópont lesz mindenki számára más. Így és csakis így érthetik meg programunk tagolását és az ott felállított ellentéte­ket.[2] Csak azért állítottuk fel az ellentéteket, hogy egyesíthessük őket. Lehet, hogy ma egymás mellett él a zsidóságban a klasszikus, a történelmi és a modern, de ennek az egymásmellettiség­nek meg kell szűnnie és meg is fog szűnni. Azon kell lennünk, hogy feltárjuk a történelmi zsidó­ság gyökereit a klasszikus zsidóságban és beérését a modern zsidóságban. Ami valóban zsidó, annak egyszerre kell mindháromnak lennie. Így volt ez minden, zsidó szempontból termékeny korban. Hogy a Tóra és a próféták, a halákha és a haggada, a világ és az ember közötti ellen­téteket valóságos ellentétnek tartsák – ezt meghagyjuk a kívülállóknak. Ami pedig bennünket illet – melyikünk ne látná világosan, hogy Mózesnak, minden előtte és utána volt próféta atyjának a prófétai ereje nélkül nem volna Tóra, s másrészt nem volnának próféták a törvények és rendelések alapvetése nélkül, amely próféciájuk mértékéül és szabályául szolgált! És ami a halákha és haggada közötti ellentétet illeti, nos, a tanuló a Talmud minden lapján azt látja, hogy ezek teljesen egymásba szövődnek, a zsidó történelem minden lapján is azt látjuk, hogy ugyanaz az egy fej és szív néz két irányba: kutat és megfontol, dönt és értelmez. S végül: ki gondolná, hogy a zsidó világ kiépíthető volna az ember, a zsidó ember nélkül is? S mi lenne hosszú távon a zsidó emberből, ha nem venné körül, bárhol tartózkodjék is, valamilyen zsidó atmoszféra, zsidó világ? (Mert egy ország sem lesz zsidó pusztán attól, hogy határcölöpeit kék-fehérre meszelik.)

Így függ össze tehát minden, sőt: mindez önmagában egy s ilyen egységes egyként kell megjelennie itt Önök előtt is. Nem mintha csak akkor profitálhatnának belőle igazán, ha min­denben részt vesznek, amit itt felkínálunk Önöknek. Nem, de tekintsenek valóban résznek min­den egyes előadást, vagy munkaközösséget, amelyben részt vesznek, egy egész részének, és olyan résznek, amely csak az egész érdekében lehet rész, s Önök is csak az egész érdekében részesülhetnek benne.

Ebben az értelemben üdvözlöm Önöket itt, e falak között, e pillanatban, az új tanév meg­nyitása alkalmából. Kívánom, hogy az itt töltött órák a bensőséges emlékezés órái legyenek, de nem a holt kegyelet fád értelmében, ahogyan ez a szép szó mindmáig olyan gyakran jelölte a zsidó dolgokkal való foglalkozást; nem, egy másféle emlékezés órái, a külsőből a belsőbe való betérés órái, amely, higyjék el nekem, hazatérés lesz és az is kell, hogy legyen. Térjenek be és térjenek haza legsajátabb létükbe és életükbe!

Fordította Surányi László